1993-ban már némileg leáldozóban volt a mezei beat’em up-játékok csillaga, a Cadillacs And Dinosaurs mindent elsöprő sikere mellett a Punisher már nem tudott nagyot robbanni. Pedig rászolgált volna.
A Megtorló története egészen 1974-re nyúlik vissza, első megjelenése képregény formában történt az Amazing Spider-Man 129. számában. Fejfájdítóan komplex sztorija a következő volt: Frank Castle háborús veterán családját megölik a Central Parkban, ő pedig bosszút esküszik a gyilkosság mögött álló bűnszervezet ellen. Később ebből született az első moziadaptáció 1989-ben Dolph Lundgren főszereplésével, majd négy évvel később a Capcom piacra dobta az arcade változatot. Az „üss, lőj, amit látsz”-kaliberű játékok ekkoriban már korántsem nem számítottak akkora szenzációnak, mint a 80-as évek végén és a 90-es évek elején, így már a Punisher sem aratott osztatlan sikert. Pedig szépen animált, pörgős játékmenettel bíró játék volt, melyből a japán fejlesztők kihozták a maximumot.
A Punisher követte a beat’em up hagyományokat: a pályák előrehaladtával egyre növekvő számú, komplexebb harctudással bíró ellenfelekkel kellett megküzdenünk, és minden szint végén egy főgonosz várt minket, akitől megtudhattunk egy-egy elejtett infót arról, ki áll a bűnszervezet mögött. Az első szint végén egy Scully nevű, nagydarab tahót kellett lerendeznünk, majd a guardroid nevezetű robottal gyűlt meg a bajunk, a félig ember-félig tank hibrid, Bonebreaker után pedig egy robogó vonaton dekkoló cyborg, Bushwacker következett. Végül pedig a guardroid 2.0 után maga után az a Marvel-alvilág fejedelmét, Kingpint kellett lenyomnunk.
A Punisher iránti lelkendezés meglehetősen visszafogott volt, a szaklapok többnyire 60% körüli értékelést adtak rá, ami annak is betudható, hogy a piac ekkora már dugig volt verekedős játékokkal, és a Megtorló egyértelmű erényei dacára sem tudott az újdonság erejével hatni.
